Veszett Nárcisz - kapcsolati dinamika egy nárcisztikussal

A következő novella fiktív, de valóságból vett eseményekből merít, (E/1-ben íródott, ami nem feltétlenül jelenti a szerző személyes megéléseit, kérem az olvasókat, hogy ne azonosítsák vele). Célja, hogy bemutassa egy nárcisztikus személyiségzavarral élő ember kapcsolati dinamikáját az áldozat szemszögéből, nem a durva bántalmzó, hanem a szinte alig észrevehető, pörgetős, játszmázós módon..., illetve mindazt, ami ilyenkor lezajlik abban, aki egy nárcisztikust szeret.

Egy olyan embert, akiben eleve nincs semmi szeretet.

Este 8:45

Negyedóra múlva itt lesz, szoknya jó, haj jó, sminken még igazítok. Pillangók repkednek a gyomromban, bár én mindent a „hasamban” érzek, legyen az jó vagy rossz. Azt hiszem, ez most nagyon szuper, mert ez bizony a szerelem miatt van. Közben mégis mindjárt hányok. Hogy fogok így enni? Elvileg enni megyünk, de azt nem mondta, hova. Sose mondja. Áh, kit érdekel. Végül mindig a tenyerén hordoz, szép helyekre visz... Igen, igen. Ez a szerelem, a ragyogó izgalom!

8:58

Kinézek az utca felé, de még nem látom közeledni. Késett már sokszor, mert annyi dolga volt. Nem esett jól, jeleztem is, de biztosított róla, hogy semmi értelme ezt annyira komolyan vennem, ő már csak ilyen! Bár hiszem, hogy időben érkezni a tisztelet jele, és akit szívesen lát, attól nem késik el az ember. Az ő legyintése és ez a gondolatsor veszekszik a fejemben. Bár azt mondja, fontos vagyok neki, ennek értelmében, mégsem lát szívesen. A pillangók zihálásba csapnak át, feszít a gyomorszájam, ha erre gondolok.

Este 9 NULLA, NULLA

Nincs ingaórám, de a bennem mégis egy gongszerű hang üt 9-szer, jelezve, hogy pontosan már biztos nem ér ide. Iszom egy kis teát. A zihálás elmúlik, nem lett belőle pánikroham. Elnevetem magam a tükör előtt kínomban, hogy lehetek ennyire ostoba, hogy egy egyszerű - rendben, sokadik, nem is számolom, pontosan hányadik, szerintem sosem jött még időben - késés miatt kis híján pánikrohamot produkálok? Nem vagyok rendben mentálisan... Azt mondta legutóbb, amikor megjegyeztem a közel kétórás késését, hogy a saját belső bizonytalanságaim miatt veszem ezt a kis apróságot ennyire komolyan. Nyilvánvalóan igaza van.

Este 9:30

Nagyjából 10 perccel ezelőtt hívott, hogy csak 10-re ér ide. Hümmögtem, és igyekeztem rendkívül megértőnek tűnni, noha belül sikítani akartam, hogy miért teszi ezt velem? Miért teszi ezt MEGINT? Átgondolom, mi mindent ronthattam el a korábbi találkozókon. Talán haragszik, én meg nem kértem elnézést valamiért... Eszembe jut, hogy volt pár megjegyzésem, inkább vicces, mint bántó, amit ő nem talált viccesnek, sőt, ha én reagáltam volna olyan erőteljesen, mint ő, biztosan azt mondta volna, „jaj, hát nem arról volt szó, hogy ma ilyen hisztis leszel”. Vagy túlérzékeny. Vagy bizonytalan. Voltaképpen egyetlen egy megosztott érzésemre sem mondta azt soha, hogy „megértem, hogy így érzed..., sajnálom.” Mindenre az a nagy legyintés volt a válasz, mert állítólag semmi sem úgy van, mint ahogy én azt az alacsony önértékelésemtől és túlérzékenységemtől elvakultan látom. Kis híján belealszom ebbe az eszmefuttatásba.

Elmúlik este 10

Küld egy SMS-t, hogy még kell egy kis idő. Megkérdezem, hol van. Még el sem indult. Szívem szerint megírnám, hogy most már ne is jöjjön, sőt..., most már soha többé ne jöjjön, őrjöngök belül, de olyan, mintha lebénultam volna. Elkezd futni a fejemben minden, ami szép volt. Amikor úgy éreztem magam vele, mintha az egyetlen nő lennék az egész világon. Nem írok neki. Iszom egy kis teát, meg ezúttal egy vodkát is, és várok. Fogalmam sincs, mire, józan érveket nem tudok mondani annak a részemnek, ami ezt kívánná tőlem.

Este 10:30-kor...

...még mindig nincs sehol, úgy döntök, felhívom, elmondom, hogy ezt velem ne csinálja. Kétszer kinyom, de 25 perc múlva visszahív. Úgy tűnik, neki teljesen mindegy, csak várakoztasson... Itt már dühös vagyok inkább, mint szomorú. Nem tudok higgadtan kommunikálni, ahogy akartam eredetileg, így indulatosan mondom el, hogy nem művelheti ezt velem folyton, mert nem ezt érdemlem, feldúlttá tesz, frusztrált vagyok, dühös és elkeseredett. Nem teszek fel kérdéseket, nem érdekelnek a miértek, még csak vádaskodni se vádaskodom, mindössze azt teszem hozzá a végén, hogyha számítanék, akkor ez mind nem így történne. Elkezd magyarázni fontos projektekről, tanulmányokról meg necces szituációkról, amiket meg kell oldania. Kívülről nézve olyan, mintha én egy életrajzi könyv tartalmáról próbálnék beszélgetni, ő meg egy szuperhősös filmet taglalna. 

Aztán jön a mindent lezáró felszólítás: felesleges ezen így pörögni, nem történt semmi, ne reagáljam túl, majd bepótoljuk. Ha először történne, így éreznék én is. Nem ittam volna meg a feles vodkát, nem bőgtem volna le a sminkemet, nem érezném úgy, hogy semmit se érek. Igaza van, igaza van, igaza van: gyenge vagyok és bizonytalan. Belemegyek a játékba, hátha akkor feloldódik ez a sok rossz érzés mindenkiben... Mozdulok az ő mozija felé.

Még néhány ilyen alkalom után, egyszer csak, amikor már nem bírom tovább, védem magam, és ragaszkodom a saját valóságomhoz, abbahagyom önmagam megkérdőjelezését: szakít velem. Talán soha, semmi nem fájt még annyira, pár pillanatra visszaesek, könyörögni kezdek... De szerencsére nem járok sikerrel.

Akkor még nem tudom, hogy életem legfontosabb, legfelszabadítóbb pillanata ez. 

Mert a nárcisztikus arra játszik, hogy legyengítsen. Mert a nárcisztikus érzelmi hullámvasútra tesz. Mert a nárcisztikus valóságában nincs semmi következetesség, szeretet meg pláne nem. Torzítja a valóságot. Ebből következően, nekem nincs ráhatásom, hogy irántam mit érez. Lehetek kedves, lehetek megértő, lehetek hárpia és üvölthetek, mint a sakál, sírhatok át éjszakákat, tehetek bármit és lehetek bárki: nem a valóságon, nem az én valós lényemen, viselkedésemen múlik, amit aznap kapok, csakis ő dönt erről.

Fel, le. Isteni pillanatok, királynői érzések, aztán a leminősítés. Az elbizonytalanítás, a gyengítés, hogy végül az áldozat érezze magát mentálisan instabilnak. Sokakban fut ilyesmit olvasva a mantra, hogy „de hát milyen hülye az áldozat, az ilyet rég ott kellett volna hagyni.” Vagy: "mit hisztizik, vannak ennél durvábbak is, akik tényleg bántalmazók..." Ez is igaz lehet, kívülről nézve. De mindez, ami zajlik, a fentek és a lentek ragaszkodást okoznak. Bántalmazni pedig nemcsak ököllel lehet, hanem ezerféle módon. És a nagyon keserű pont arra jó, hogy az ember várja azt a nagyon édest, amit egyszer-kétszer, párszor már megkapott. A szeretetet, ami valójában nincs.

---

Nem vagyok pszichológus. Az önismeretbe belépő szint lehetek, segítek megtalálni a Te irányaidat, rálelni a "merre tovább"-ra és a cselekvést elindító belső erődre. Erről is szól az önismereti mentoring. Itt tudhatsz meg többet.